blog

Miközben a boldogság madarát kergetjük fel és alá rohangászunk az életük semmitttevő semmilyen lusta és katarktikusnak vélt életünkben. Egy röpke pillanat alatt minden eltűnik. Egy pillanat alatt minden előbújik. Előkerül egy emlékfoszlány, mely nyüszítve tör a felszínre. Nyüszíti a holdat, mert a hang már hanyatlani látszik. A hangszálai már teljesen görcsben állnak a sok üres beszédtől. Visszatér egy emlék, mely nyüszítve ugatja a holdat. Egy olyan világban, amely nem létezik. Nyüszítve egy csapzott, megtört személy képében, aki napról napra egyre többet élt a jelenemben és a múltamban.. És mi van most vele? Ugatja a holdat, mint a farkas ki enni kér de nem jut neki csak egy régen lerágott konc. hinné, hogy az életének a csodálatos napjait mocskosul megszerzett képlékeny tárgyaknak köszönheti. Érzelmei egy olyan világból származnak, ami ha lett volna, akkor sem lett volna. Egy báb. egy olyan bábja ennek a világnak, akit a háttérből irányít a képlékeny valóság. Egy olyan sodródó csónak vagy te érzés, amely nem jelent mást, mint a nyarat. Ami ott tobzódik mindenki fölött. angyalként érintetted a nap sugarait közben pedig a hajnali fényességben fördőztél. Hihetetlen a csapda, ami magába zár és nem enged szabadulni. Feloldozásra lenne szükségem, vagy csupán ítéletre. Sziklatetőn állok és mindent elborítanak a szappanbuborékok. egy álom válik valóra, vagy a valóra vált álmom válik semmivé. Oly gyorsan történik minden, hogy a helyzet, egyre csodálatosabbnak mondható a hétköznapi emberek nyelvére fordítva. Engedd el. Engedd el magadtol a jó érzéseket ahhoz, hogy a rosszakat is képes legyél elengedni. Posztmodern festményeken táncolunk mint a holló a borotvapengén. Nekünk ez tetszik, hiszen nem mondjuk azt rá, hogy nem.

Fel kellett nőnöm ahhoz, hogy gyerek lehessek. Erre akkor jöttem rá, mikor a vonat ablakán kihajolva a buborékoktól hemzsegő levegőbe beleszimatoltam. Mikor a szomszédos kocsiban a gyerekek rám mosolyogtak. Mikor láttam az örömöt az arcukon táncolni. Érzem, hogy a boldogság a nyugalommal karöltve táncol.

mukY

Történetünk napvilágrajötte, mint oly sok más ez is valamikor régen történt. Talán tegnap, vagy éppen egy hete is van már. Nem tudnám megmondani. Lehet, hogy évek, sőt lehet, több élettel ezelőtt. Mégis oly furcsa, oly összetett számomra ezeknek az érzéseknek az átélése. Lehet, hogy beteg vagyok. Nem teljesen vagyok normális. Azt hiszem, hogy egy hatalmas rés tátong a mellkasomon, amelyből folyik ki a szürke folyadék, amely végig marja a bőröm. Nem tudom, hogy mikor fog mind elfogyni vagy mikor fog olyan mély sebet ejteni rajtam, amely végleg végez velem. Céljaim vannak, vágyaim vannak. Vágyakozom még mindig a reggeli nap fényére. Vágyakozva tekintek fel az esti csillagok kacsingató ragyogására. Kérdezed, hogy hova tartok vagy, hogy hova tart ez a világ. Én mindig azt mondom, hogy a pusztulásba. Pedig titkon remél a lelkem, hogy nem így lesz. Én élni akarok. Nem akarok életben maradni ha erre van szükség ahhoz, hogy éljek. Nem akarok egy olyan életben maradni ahol TI nem tudtok magatokról és a büszkeségetek vezérel benneteket. Már oly sokszor pusztítottátok el a kicsiny világotokat. már oly sokszor törtétek át láncaitokat. Már olyan sok mindent meg tudtok tenni. Én őszintén hiszek bennetek és abban, hogy mind ahányan vagytok, ezen a világon úgy fogjátok végezni, ahogy éltetek. Hisztek majd halálotok előtt abban az istenben, akihez sohasem szóltatok. Pedig a ti valódi istenetek nem más, mint a pénz. Furcsa. Ismét elkezdtem dolgozni a masszát alkotó emberek között, és SENKI nem használta azt a mondatot, hogy van nálam pénz. MINDENKI azt mondta a másiknak, hogy van pénzem, nincs pénzem. Én ilyenkor mindig elmosolyodok, tehetném fel a kérdést: „biztos, hogy az a pénz a tiéd, ami a zsebedben lapul?" Csak nézd meg az apróbetűs részt kérlek. MAGYAR NEMZETI BANK TULAJDONA. Akkor? Ez a te pénzed? Szerintem te csak részese vagy egy gazdasági rendszernek, amiből NEM lehet szabadulni. Egyszerűen képtelenség kiszakadni abból a mókuskerékből, ami a pénztől tesz boldoggá. Mégis. Lehetséges vajon más emberekkel megértetni, illetve nem is az a nehéz, hogy megértessük velük, hogy ez nem az ő pénzük, hiszen ott van a szemük előtt. EZ NEM A TE TULAJDONOD- nyersfordításban. Azt a nehéz elfogadtatni, hogy erre valójában nem is lenne szükség. Ezt csak kitalálta egyszer valaki. És most az ő malmára hajtja, mindenki a vizet DE KÉREM mi a fenéért ilyen vakok. Megszakadt a gondolatmenetem. Ja, igen. Ott tartottam, hogy az emberek már annyira rabjává váltak saját kapzsiságuknak, hogy nem tudnak illetve a kényelem miatt nem is akarnak onnan szabadulni. Mennyivel egyszerűbb egy papírlapot adni a kenyérért mintsem magunknak termelni otthon. Nem is mondok többet. Mára elég legyen.

mukY

Hallod a neszt, mit hallani fáj,

Indulni kész ez a világ.

Olyan helyre röppen,

Hol ember lelke csöppen.

Hideg kövön ordibál a tartár,

Ott hever mit tegnap oda hánytál.

Fejed fogod, mert nem tudod ki vagy,

Úgy érzed, mindenki cserbenhagy.

Hallod a neszt, mit hallani fáj,

Indulj hát komám, jó cimborám.

Előtted a vég,

Mögötted a lét.

Hömpölygő tömeg oszlik szanaszét, mint mazsolaszemek a túrós süteményben.

Egyszer talán, majd végzek veled. végzek ezzel a rabsággal, amely fogva tartja a lelkem. Megköti a szárnyaimat. Itt tart a földön. Lehet, hogy visszakaptam a világom világtalanságát. a szürke köd lila színét. És a befőttek meggyességét. Ártalmatlan a csel, amely a lábamat éri, de mégis szinte kilómétereket csúszok a kemény betonon. Elindulok, aztán harcba szállok. El jött az idelye, hogy megszabadítsam magam a szárnyaimtól, és egy időre egy helyre és egy célra öszpontosítsak. ami nem más mint a fejlődés magasztos elérése. Nem akarok arra a szintre jutni, azaz visszazuhanni oda ahol most sokan meg vannak rekedve.

Kérdezted, hogy mi a célom. szeretném megválltani a világot? Vagy szeretném azt kijavítani? Igazán elgondolkoztam a szavaidon kedves barátom és arra a következtetésre jutottam, hogy igen. Addig nem lesz béke a szívemben amíg ennyire sok tudatlan, vak ember létezik. Nagyon sokszor elszomorít az, hogy emberek mennek, mennek, mennek, mennek, és mennek. Aztán mi az, amit fel tud mutatni? Hogy egész nap a számítógép előtt zülleszti a seggét, ami már hatalmasra van dagadva a Jólét miatt. Arra persze nem gondol, hogy mikor, mit és hogyan csinál. Én soha nem akartam megmondani senkinek, hogy mit is csináljon, de mindig sikerült kilöknöm az embereket a móhuskerék forgásából. És IGEN imádom ezt csinálni. Boldogsággal tölti meg a szívemet, ha az emberek kétségbe esnek, mert nem a megszokott dolgok történnek. Imádom látni azt a tekintetet. Van, aki tudja, miről beszélek.

Szeretném megköszönni Bandinak, hogy sikeresen rámutatott arra, hogy mire vágyom. A teljes apokalipszis eljövetelére. Amikor nem tudunk a mobilunkra, a számítógépünkre, vagy a pénzünkre hagyatkozni. Arra vágyom, hogy valami olyan történjen ahol nem a kényelem lesz az elsődleges szempont, hanem a túlélés. Érdekes az számomra, hogy úgy érzem én az eddigi szánalmas életem folyamán erre készültem illetve még most is készülök. Nem vágyom a káoszt. Nem vágyom, azt a világot ahol az emberek egymást pusztítják. Ez a világ ugyanis adva van. Csak sajnos oly sok ember nem képes nyitva tartani a szeme világát és a felfogni azt a töménytelen információt, ami bele áramlik az agyába. Ha kapnék egy gombot, amit ha megnyomok, akkor összeomlik a gazdaság akkor lelkiismert furdalás nélkül meg is tenném.

Csak sajnálatos módon az emberi fajnak a genetikájába van kódolva, hogy pusztítson. Nem csak önmagát de sajnos másokat is. Ilyenek vagyunk.

Egy vallomással tartozom. Épp az imént olvasgattam NAGYON régi e-maileket. És rendesen meglepődtem egy-egy levélen. amik akkor széttépték a szívem-lelkem, egész testem azok most semmilyen érzést nem váltottak ki belőlem. Tehetném fel a kérdést, hogy mi a fenének vannak még meg ezek a levelek. Nos mert a Gúúglinak akkora a tárhelye, hogy soha nem kell levelet törölnöm. Másrészt meg nem igazán izgat. Aztán így évekkel később visszaolvasva tök jókat mosolygok rajtuk. Mekkora debil voltam. Pedig minden a szemem előtt történt. Satöbbi:D de gondolom ezzel nem vagyok egyedül.

Mára ennyi. Igyekszem megfigyelni benneteket és kijavítani azt amiben teljesen tökéletlenek vagytok.. Én már csak ilyen vagyok. Nem kérek mást, mint BÉKÉT. Köszönöm a figyelmet.

mukY

Halk nesz az mit hallasz a két füleddel. Reád kacsint a nap fénye, amelyet oly nagy csodálattal nézel ha fenn ragyog az égen. mégis félsz beismerni, hogy a nap akkor is az égen van ha éppen a felhők takarják el előlünk. Vagy talán akkor tényleg nincs az égen a melengető napfény? Mert a gonosz vihar vagy éppen a gonosz hófelhők elmerik takarni előlünk? Mostanában már magam sem tudom. Magam sem tudom, hogy mitévő legyek. Mikor hittem azt, hogy az égbolt kitisztulni látszik, akkor jön a villámcsapás a derült égből. Nem törődvén nekivágtam egy újabb kalandnak. Hosszú pallos a farzsebemben, a félelem pedig a szívem legmélyén van elrejtve.

Fekete fellegek takarják a világunk csillogó talaját, nem látjuk a felettünk tornyosuló felhők miatt a szivárvány színeit. A zsinóron rángatott bohócok lendülnek mozgásba nap mint nap. Percről percre hiszitek, hogy ti különbek vagytok. Percről percre hiszem azt, hogy én különb vagyok. IGEN!! Miért ne lehetnénk különbek mint mások? Miért ne tehetnénk mást? Miért ne nyithatnánk ki a szánkat?

Hosszú meditációmból visszatérve lassan emelem fel a fejemet, és körbenézek a tábortűz borostyán színű fényénél. Nem tudnám eldönteni, hogy mennyi ideig voltam meditatív állapotban. Nme lennék képes meghatározni, hogy mikor nyitottam ki utoljára a szemeimet, de most egy kicsit fájnak. Fájnak attól, amit minden pillantással megpillantanak. Körbe fordítom a fejem, és azt veszem észre, hogy nincs mit észre vennem. Nincs már körülöttem senki. Nincs már körülöttem semmi, csak én maradtam önmagamnak. Nem félek. Izgatott vagyok, izgat az újabb küldetés. Izgat, hogy fogok majd helytállni ismételten. Én aki már oly sokszor megpihentem egy tábortűz mellett. Én, aki már oly sokszor meghaltam egy penge döfésétől, amely a szívemen haladt keresztül. Mégis élek még. Élek, és lábra állok, majd magamra öltöm a súlyos páncélomat, mely oltalmazza a testem a külső behatások ellen. A derekamra csatolom a kardomat, amely a lelkem óvja. Pengéje hosszú, és ápolt. Csillogását még a legmesszebb élő gonosz is megpillantja és elmenekül. Lassan felállok, ránézek az elhamvadó tábortűzre, amely eddig melegen tartotta a lelkem. Mostanra pedig már csak hamu. Mostanra már semmivé lett. Bele nyúlok a zsebembe, és egy maréknyi tárgyat veszek elő, az ujjaimmal tologatom a másik kezemben lévő apróságokat, minden egyes darabhoz tartozik egy-egy emlék. Vagy fájó vagy boldog, amely már régen véget ért. régen véget ért a Májusi eső. Vagy csak most kezdődik igazán?

Tegnap történt, vagy talán ma volt hogy megvakultam? Rémülettől ordítottam volna a legszívesebben, de nem volt és nem is lesz, persze nem is akarom, hogy legyen kire támaszkodni. tudok én támaszkodni a saját pajzsomra, amely megóv a veszély minden forrásától, kivéve önmagamtól. Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, mikor visszanéztem a tábortűz hamvaira, melyek tegnap még méteres lánggal lobogtak és ma már semmivé lettek. Visszanéztem. És neki vágtam annak az útnak, aminek az alapjait ennél a tűznél tettem le. Volt itt minden. Szerelem, béke, barátság, hazugság, bátorság, harc, fájdalom, mindez csak egy tábortűznél történt. Egy este. Vagy egy egész élet volt a tűz maga. ezt már soha nem fogjuk megtudni. Az pedig teljesen biztos, hogy ez a tűz bealudt, és én kurvára nem akarom meggyújtani megint, mert eljött az ideje annak, hogy más tüzeket gyújtsak,  nem pedig csak egyet őrizzek életem végéig. Aztán amikor bealszik, az egész lelkem semmivé válik. Felálltam hát, volt elég bátorságom felállni a hamuvá vált tűztől, és van erőm tovább indulni egy új kaland felé, hiszen erről szól az életünk. Nem kell, sőt nem szabad egy helyen megöregedni. Én már csak tudom, hiszen az eddigi életemet kalandozással töltöttem. Most pedig úgy érzem, hogy ismét sok mindent hagyok magam mögött. Ámde sokkal több minden vár rám. Én pedig nem félek elébe menni. Új világ, új emberek, új szerelmek, új csalódások, új. Na de tényleg új? Vagy csupán a réginek a továbbfejlesztett változata, amely elkíséri az életemet.. ezt még nem tudom megmondani. Majd amikor ott állok a mesterem előtt, és kiderül, hogy a fő gonosz vagyok e vagy a pozitív karakter, aki segít az elesetteken miközben ő is földönfutó. Vagy csupán egy senki, aki egy kibaszott mellékszereplője ennek a szar filmnek. Őszintén? Le se szarom ezt az egész ámítást. Mert ez nem más. Már nem akarok segíteni rajtatok. Már megbékéltem azzal, hogy a hülye kis befásult életeteket fogjátok élni és ahhoz fogtok két kézzel ragaszkodni. most már nem nézek le ezért senkit. Most már nem fog érdekelni, hogy miért vagy szürke, nem fog érdekelni, hogy miért nem látsz túl saját magadon. hiszen csak te baszod el a semmilyen szánalmas életed. Én pedig igazán leszarom. Van nekem saját kalandom, vagy nekem hely ahol helyt kell állnom. Ez pedig nem máshol található, mint az ÉLET.. amit ti csak a híradóból ismerhettek.

Utolsó Szombathelyi bejegyzés. mukY innen ki szál. Sőt. Lehet, hogy benne sem volt.

Szombathely,  2010.03.01

Elképesztő rettegés járja be az utcákat. Minden sarkon áll egy rém alak. Minden sarkon vár egy rém alak. Tekintetem riadtan pásztázza a sikátorban megbúvó sötétséget. Mintha arra várnék, hogy valami rám vesse magát. Olyan érzés árasztja el a testem, ami nem is létezik ezen a világon. Nincs jó, még mindig nem létezik rossz. Mégis a rém alak, ott figyel a sarkon. A sötétben látom, ahogy a cigit a szájához emeli, ahogy beleszív, az arcát megvilágítja a parázs. A tekintetünk összeér. A hideg marja a hátam. A rettegés kezd úrrá lenni rajtam. Meredten bámulok magam elé, a mozgásom koordinálatlan, olyan érzésem van mintha részeg lennék.

Dermesztő szél söpör végig a jeges mezőn. Ameddig a szem ellát mindenhol sűrű összefüggő szürke felleg takarja az égboltot. Talán, még dél sincs. Mégis olyan érzésem van, hogy már késő délután van. Megfordulok, és szembe találkozok a semmivel. Minden üres. Kacagó testek hevernek a járda hideg kövén vérbe fagyva. Már régen halottak, mégis kacagnak. Aztán egy szempillantás múlva, már nem kacagnak, hanem felálltak, és mennek dolgozni. Egyik ügyvéd, másik talán valami banki alkalmazott. A ruhájából ítélve. Persze egyiknek sem jósolok nagy karriert. Haladok előre. Egy lépés, utána még egy. Majd nem tudok lépni. A lábam megáll, és mintha hatalmas láncokkal lenne visszatartva. Térdre rogyva próbálok tovább vánszorogni, de a lábaim nem engednek. Elkezdem kaparni a földet, hátha abban találok kapaszkodópontot, de csak a körmöm szakad fel. Folyik az ujjaimból a vérem. Ámulattal nézem végig, ahogy a bordó folyadék lassan magába burkolja a testem. Reszketve próbálom visszatartani a vérzést. Aztán jön a gondolat, miért tartsam vissza? Ha ki kell folynia úgy is ki fog folyni. Ekkor abbamaradt a vérzés, és a tócsa, amely eddig körbevett felszívódott. Emberek vesznek körbe. Furcsán, riadt tekintettel nézik, hogy miért térdepelek a járda hideg kövén. Én is furcsán nézek rájuk, mert nem értem, amit mondanak. Nem hallom a szavaikat, mintha valami egészen más nyelven beszélnének, mint én. Lassan felállok és tovább sétálok, majd megállok a piros lámpánál. Közben elmerengek azon, hogy mennyire irányítottak a gondolataim, hogy mennyire irányítottak az érzelmeim. Furcsa, ámbár valós. Mindig is azt feltételeztem, hogy az érzelmeknek nem lehet gátat szabni. Mindig is azt feltételeztem, hogy a megérzéseim biztosak. És tessék. Minden úgy történik, ahogy a fejemben terveztem. Azaz nem terveztem, hanem megéreztem és próbáltam küzdeni ellene, mert nem valami jó kihatással van a lelki világomra. Pedig. Pedig mennyire vak voltam. Mennyire kétségbeesett, és mindez miért? Mert nem hagytam a szemeimet nyitva, mint régen.. Nem hagytam, hogy láthassanak, mint régen. Eljött az ideje, hogy ne csak érezzek, hanem lássak is. El jött az ideje, hogy ezt a kettőt kombináljam. Itt a megfelelő pillanat arra, hogy széthasítsam a tudatom. Még mindig nem hiszek ebben a létformában. Még mindig elutasítom magamtól azt, hogy az emberi faj a tökéletes. Még mindig kizárom magam a társasági rétegek semmilyen semmijéből. Egy verőfényes napsütötte mezőn fekszek. A nyakam a tavaszi szellő cirógatja, a gondolataim csak egy dolgon járnak. Elfogadni azt, ami van. Észrevenni végre a semmit. Meglátni végre a láthatatlant.

Világvége közeleg a mi utcánkban már robbant bomba. A repkedő sült húscafatok a panelházak falait beterítették. Majd egy gyermek előszaladt az anyukája szoknyája mögül, és elkezdte lekaparni a falról a vattacukrot, ami oda volt kenődve. A szülőknek, a szemeik hatalmasra voltak kerekedve, mert a pénz hullott az égből. Mindenki rohangált fel alá az utcákon. Majd mikor az eső abbamaradt, vérben forgó szemekkel egymásnak támadtak, és követelték a semmit sem érő papír fecniket. A gyermekek pedig semmit sem értettek, hiszen ők nem látták, hogy esne az eső, ők nem látták, hogy valami hullik az égből. Csak annyit éreztek, hogy a szüleik a földön talált téglákkal verekednek. És mindezt egy olyan dologért, ami nem is létezik számukra. Ezért nem értik, hogy miért történnek a dolgok. Egy kislány odaszaladt az anyukájához és azt mondta neki: „anyu miért bántod a nénit?" -és a könnyek, amelyek a gyermek szemeit elhagyták nem érték el a földet, mert az anyja odafordult és őt is arcon csapta a téglával, mintha ő is a papírdarabot akarná elvenni tőle. Én pedig, az erkélyemen álltam és néztem, ahogy megtörténnek ezek a dolgok, és rágyújtottam egy szál cigire aztán kapartam magamnak egy kis vattacukrot a falról.

Elsötétül minden.

Csodálat, bánat, áhítat, szeretet, magány, homály, kétely, félelem, indulat, ösztön, agresszió, érzelmek, szerelem, düh, őrület, téboly, keserűség, utálat, hit, ösztön, tett, vágy, töprengés, kiéhezett, rém, ember, vírus, fájdalom, semmi...

mukY

2009.01.24-2010.01.24

Pontosan egy év telt el azóta, hogy beírtam ide az első bejegyzésemet. Ez alatt az idő alatt mit tudhatok magam mögött? Fejlődést. Napról napra egyre jobban kiteljesedtem érzelmileg. Egyre többet olvastam az itteni emberek írásait. Egyre több olyan dologgal találkoztam szembe, amelyről nem hittem volna, hogy létezik. Kezdetben, csak a dühömet fejeztem ki. Egy olyan dühöt, amit más iránt éreztem. Emlékszem minden egyes pillanatra, amikor szinte üvöltöttem a fájdalomtól, ami a szívemet facsarta. Emlékszem minden egyes könnycseppre, amit ezen a helyen hullajtottam a porba. Fájó emlékek kötnek ehhez az oldalhoz, de soha nem fogom elhagyni, mert a múltunk csak arra jó, hogy tanuljunk belőle. Én is ekképpen teszek. Aztán a fájdalmam és a dühöm kezdett alábbhagyni és kezdett letisztulni a kép amit látni szeretnék. Megtisztult a látásmódom, és elkezdtem az emberekhez, illetve az embereknek írni olyan történeteket, amelyeknek volt mondanivalójuk. Ahhoz pedig, hogy meg tudják érteni gondolkozni kellett és ez volt a legfőbb célom. A tudatlan emberek agyát arra serkenteni, hogy gondolkozzon. Nagyon sok olyan ember volt, van, lesz, aki csak bólogatni fog az írásaim után. Olyanok is voltak, lesznek, akik meg tudják érteni. Persze olyan emberek is megtalálják az írásaimat, akik semmit nem fognak megérteni belőle, mert nem képesek felhagyni az általánosan elfogadott normákon. Aminek pedig a legjobban örülök, hogy olyan emberek is vannak, akiknek segítenek az írásaim az önnön maguk megismerésében. Közben ezzel is felhagytam, és komoly megfigyelő „munkába" kezdtem. Elkezdtem megfigyelni az emberi lények viselkedését és reakcióit. Aztán a hiányosságokat leírtam. Ezek, már komoly gondolkodást igénylő olvasmányok. Sokszor, mikor visszaolvasom magam akkor én is alig értem meg a gondolatokat, amiket „papírra" vetettem. Aztán, elkezdtem egy olyan folyamatot, amivel lassan kizártam az embereket az életemből. Nagyon magányos lettem, és nagyon boldog, de ez nem tudta feledtetni velem azt az érzést, amit mindig is kerestem. Mostanra pedig hol is tartok? Hát mögöttem van egy év. Mögöttem van 66-bejegyzés. Mögöttem van közel 4000látogatás. Mögöttem van több mint 400hozzászólás tőletek. Mögöttem van még rengeteg érzés, rengeteg tanács, rengeteg gondolat. És, eljutottam egy olyan stílushoz, aminek köszönhetően egy „szinttel" feljebb léptem a fejlődés létráján. Mostanában, pedig olyanokat írok, hogy én is félek tőle. Félek attól, hogy mit váltok ki vele az emberekből, mert tudom, hogy ereje van. Nem pedig valami szar, amit mindenhonnan összemásolgatok. Van saját véleményem, amit igenis leírok. Én, soha nem voltam ezeknek a „Blog-díjjaknak" a híve. Hozzá teszem, hogy nem is leszek. Soha nem kértem, és soha nem adtam. Most pedig azt hiszem el jött az ideje, hogy én adjak át egy díjat. Ezt csak azok kaphatják meg, akik kiérdemlik. Ezt nem lehet csak úgy átruházni, ennek hatalma van. Ez egy életre szól és csak tőlem lehet kapni. Aki mégis lemásolná, vagy továbbküldené, az tegye meg bátran, de gondoljon bele, hogy ezt ki kell érdemelni. Az, aki nem szerepel a listámon, az soha nem is fog. Az, aki nem kapta meg az én díjamat az nem is fogja. Ennek hatalmas kultusza lett számomra. Ez nem holmi összecsapott szarság, amit egy ember elkezdett és én folytatom. Ezt én alkottam meg, és én is adhatom ki. Na, de hogy ne húzzam a szavakat, most leírom azokat akik megérdemlik az „igazság-díját" A lista nem hosszú, de bővülhet.

Woodooms; Fönícia; DemonShadow(EMP); Szuszi; Panpanka;

Azt hiszem ennyi. Ők igazán megérdemlik, hiszen az írásaikkal hegyeket görgetnek meg. Azt azért hozzá kell tegyem, hogy rajtuk kívül, még rengeteg ember érdemelné meg a díjam csak vagy nem vettem fel velük a „kapcsolatot" vagy ők nem vették fel velem a kapcsolatot. Ezáltal nem olvashattam el az írásaikat. Éppen ezért ki fogom tenni ezt a díjat az oldalamra, és folyamatosan bővíteni fogom a listát. Ez persze nem egy nap alatt fog megtörténni. Én nem sietek el semmit. Megismétlem. EZT csak az kapja, aki megérdemli:D

Hozzá kell, hogy tegyem ennek a történetét. Tavaly nyáron, jött egy ötlet a fejemben, hogy kellene csinálni „igazságkártyát" amivel én lehetek az igazságosztó:D Tudom, viccesen hangzik, de amit az elsőket szétosztottam, tudtam, hogy ennek van valami természetfeletti ereje, ami változást hoz az ember életében. Összesen 8darab készült belőle. Azok, akik kaptak azok tudják, hogy miről van szó. Azok, akiknek ott lapul a pénztárcájukban, vagy éppen a személyi igazolványuk mellett. Ők ismerik a történetem. Ők mindig is emlékezni fognak rám. És én is rájuk. Szóval ez nem csak a virtuális világban létezik, hanem ez egy kis kártya, aminek olyan súlya van, mint Frodo ujján a Gyűrű. Ezt a terhet viselni kell annak, aki megérdemli.

mukY

Éber nyugalom szállta meg a várost. Korcsult népek között ébredvén érzed magad napról napra. Reggel, mikor kinyitod az alvástól elfáradt szemeidet, unottan indulsz neki egy újabb megszokott semminek. Sokszor, napjában legalább ezerszer felteszed magadnak a fontos kérdést, amit mostanra már biztosan tudsz. Miért csinálom ezt, hiszen én sokkal többre vagyok hivatott ezen a világon. Olyan biztos vagy te abban, hogy szar az életed. Olyan magabiztossággal mered kimondani mások előtt, mintha tényleg meg lennél róla győződve. Pedig. Pedig csak te tudod, csak te látod az igazságot. Az igazság pedig nem más, mint hogy nem vagy, és nem is leszel senki. Nem is szeretnél senki lenni. Hiszen neked nincs annyi erőd, hogy képes legyél fel emelkedni a mások érdekeit magad előtt tartván. Félsz. Rettegsz, hogy ki fogsz szakadni abból az általad már nagyon szeretett életből. Szeretett. Vagy csak ismert és kényelmes. Nem mersz lépni, nem mersz választani, mert nem látod előre a következményeket. Félsz úgy élni, hogy nem tudod mi lesz holnap, hogy nem tudod mi következik holnap után. Mások szemével szemléled ezt a rideg, és idegen társadalmat. Próbálod megérteni, hogy ki, mikor, és hogyan képes itt, ebben a csökött létformában álomra hajtani a fejét. Döntened kellene, de nem teszed. Nem teszed, mert gyáva vagy. Egy hétköznapi ember, aki csak önnön magának a csúf tükörképe. Emlékszel még. Emlékszel arra aki vagy, arra aki igazán szeretnél lenni. A lelkedben ott tátong a hatalmas üresség, amelyben a vágyaidat rejted sötét függöny alá. Tudod te, hogy ki vagy egyáltalán.? Vagy csak a mások által rád aggatott személyiségek közül választasz egyet? Azt képzeled, hogy körülötted forog a hatalmas világ, de mégsem veszed észre, hogy valójában te forogsz körbe-körbe. Egyik életről a másikra. Egyik pillanatról a másikra. Cikázó gondolatfelhő. Ezer meg ezer érzés tombol benned, ezer meg ezer kérdésre várod a választ. Várod a választ olyan kérdésekre amikre valójában te is tudod. Tudod, csak nem mered kimondani. Nem mersz még csak érezni sem. Nem mersz félni, nem mersz bátor lenni. Akkor. Akkor mit szeretnél? Szerelmet keresel. Egy olyan helyen, egy olyan világban, amelyben te nem is vagy képes élni. Egy olyan dimenzióban vetetted meg a lábad amiben te, nem vagy senki. Mégis szeretnél naggyá válni. Hatalmas öntudattal, és általad feltételezett önismerettel. Sokszor hallottam már másoktól, hogy „hagy tudjam már én" „én jobban tudom".. Tényleg? Olyan biztos vagy benne? Láttad már, a saját kezed amint megérintesz egy jégkockát? A legapróbb rezzenés. Egy pillanatnyi didergés, amely elárasztja a fáradt tested. Őrültnek képzeled magad. Azt érzed, és azt hiszed, hogy egy kiválasztott vagy, aki majd meg fogja váltani a világot. Pedig még azt sem vagy képes eldönteni, hogy mikor ki kelsz az ágyból először a kávéd idd meg, vagy éppen a fogad mosd meg. Döntésképtelenség, és gyávaság. Ez a két eszmévé növekvő érzés irányítja az életünket. A tiédet is. Indulj el te szamár. Kétségbe vagy esve, mikor egy kicsinyke dolog történik az életedben. Mindent úgy kezelsz, hogy ez most jó, hogy ez most rossz. Miért teszed ezt? Ezt csak te vagy képes meghatározni, hogy mit érezz. Csak te vagy képes irányítani a saját sorsodat. Emberek vesznek körbe, és tele van a szíved kifogásokkal. Elolvasod az írásaimat. Elolvasod, és döbbenve tapasztalod, hogy ez most rólam szól? Ez most nekem szól? Igen. Ez most neked szól. Te, aki ott ülsz a gép előtt és a szemeidet a monitorra mereszted, és azt hiszed, hogy nem ismersz. Pedig igenis. Én ott élek benned. Én, ott markollak meg, ahol a legjobban fáj. Én, ha egyszer is a szemedbe tudnék nézni, akkor te abba, belepusztulnál, hiszen szembe találkoznál saját magaddal, és nem tetszene, amit látnál. Nem lennél képes felfogni a csenevész agyaddal, hogy ki vagy valójában. Érted már. Vagy csak kezded kapizsgálni, hogy mire megy ki ez az egész? Miért vagyok olyan amilyen vagyok. Élsz? Félsz? Létezel egyáltalán, vagy csak egy bábja vagy ennek az emberi világnak. Vannak még sajátodnak hitt gondolataid? Vannak még olyan eszméid, amiben hiszel? Vagy hinni szeretnél, de nem érzed képesnek magad rá? Érdekes mi? A múltadban felhalmozódó semmibe kapaszkodik a lelked, aztán mikor megkérdezem, hogy vagy akkor jön a válasz. Amire már te is tudod a választ. Két kézzel ragaszkodsz a múltadban elkövetett dolgaidhoz. Kérdezhetek valamit? Most ebben a pillanatban, mi történik? Mi játszódik le a fejedben, és mi játszódik le a lelkedben? Ugye? Nem vagy képes eldönteni, hogy ebben a pillanatban hol is vagy. Mert egyszerre éled meg az emlékeidet, és egyszerre vágyakozol a holnap megnézésre kerülő filmen. Mennyi sok gondolat, mennyi sok érzelem cikázik fel s alá a fejedben. Észveszejtő. Pillanatról, pillanatra más a véleményed, mindig megváltozik a gondolatod. Egyszerre millió dolgon merengsz, egyszerre akarsz mindent. Hallod te a sötétet? Látod te a csöndet? Mit látsz, ha becsukod a szemeidet? Én azt látom aki vagy. Én azt látom, ami alkot. Nem kell se több, se kevesebb. Én beérem azzal, ami megadatott számomra. Hiszel te a jövődben.. Hiszel te a múltadban.. Szerelmes vagy a múltadba. Abba kapaszkodsz, hiszen a jelen pillanatban nincs akkora intellektusod, hogy képes legyél támaszkodni rá. Nem érzed a biztos talajt a lábad alatt, ezért emberekkel, általad barátokként tisztelt személyekkel veszed körbe magad. Miért. Miért hiszed azt, hogy ha nem beszélsz róla akkor az nem is létezik. Tele aggatod a lelked piciny szobáját különbféle érzésekkel. Együtt élsz olyan személyekkel akiket már rég nem szeretsz, vagy soha nem is szerettél. Mégis benne vagy és kényelmes. Sokkal kényelmesebb, mint változtatni azon, ami szar. Napról napra elmondod: utálom a munkahelyem, utálom a férjemet, utálom az életem, szar ez a világ, már nem akarok abban élni amiben vagyok. Akkor? Kérdezem én. Ha ennyire szar, ha ennyire nem akarod azt csinálni, akkor miért csinálod? Kényszer? Pénz? Hírnév? Félelem? Harag? Dac? Szerelem? Vagy, csak egyszerűen azt szeretnéd, hogy még többen felfigyeljenek a te szar életedre, és megsajnáljanak. Erről van szó? Tudom-tudom. Már megint negatív vagyok, már megint elbaszom az ember kedvét a sok hülyeségemmel. Nincs igazam, vagy csak tévedek, hazudok, vagy csak nem tudod elfogadni az igazságot. Én ezt mindet tudom, vagy csak megjátszom. Mennyi gondolat, mennyi képmutatás. Mennyi félelem. Változz meg. Változz meg. Mondod magadnak a parancsszavakat. Én meg fogok változni. Biztos vagy te ebben? Vagy csak elkezdesz hazudni saját magadnak?

„Amikor nagy leszek, majd benő a fejem lágya"

Szeretném megosztani a felnőtté válás csodáit. El nem hittem volna, gyerekként, hogy nekem ebben ilyen hamar részem lehet és, hogy ilyen hatással lesz rám. Ezért szeretném elhessegetni a téves információkat, hogy a felnőtté válás időhöz, vagy korhoz, vagy mondjuk úgy, hogy évekhez van kötve. Mert rohadtul nem így van. Tudjátok, hogy milyen sokat hallottam a híres szavakat, hogy „most élek, mert később felnövök és megkomolyodok" „most szeretném kitombolni magam amíg fiatal vagyok". Ez a legnagyobb baromság. Később miért nem? Azért márt már „rangidős" felnőtt vagy? Azt hiszed, hogy ez parancsszerű? Amint betöltöm a huszonötöt, akkor már nem fogok a pocsolyában ugrálni? A nagy faszt.. Igenis, és tudjátok, hogy miért? Mert nem fogok saját magamnak is hazudni. Nem fogok beilleszkedni, és közétek tartozni. Én soha nem fogom veletek tekerni a mókuskereket. Mert szemét vagyok? Mert én nem akarom elfogadni, azt amit elém tesztek egy csillivilli írás formájában! Változás, amivel csak magadnak hazudsz. Azt hiszed, hogy később minden megváltozik, és szép meg jó lehet. Biztos? Gyökeres változást nem fogsz elkövetni senki kedvéért. Vagy csak egy ideig. Utána jön a duma: „nem ilyennek ismertelek meg" Jajj de erről már írtam. Nem is folytatom, még szerencse, hogy eszembe jutott. Olvass lejjebb.

Na de, hogy visszatérjek a tárgyhoz. Amikor nagy leszel, ugyanaz leszel mint most, csak mögötted lesz pár év. Olyan tapasztalatokkal fog gyarapodni az agyad, aminek köszönhetően már senkiben nem fogsz bízni. Olyan leszel, hogy mindenkiben a rosszat kutatod. Aztán, mikor nem találod, akkor az a rossz. Mert borul az eddigi papírforma amit megtanultál nagyon ügyesen. Egy hazug ember fog belőled válni, aki félelmekkel éli az életét. Küzdeni vágyás nélkül. Nem elégszik meg azzal ami van, hanem sokkal többet akar.

Ja, hogy te már felnőtt vagy? Na ezt nem is tudtam. Illetve reméltem, hogy felnőttek is olvassák az írásaimat. Köszönöm nekik. És fel is tennék egy kérdést: Napjában mennyit hazudnak a saját céljaik érdekében? Vagy hányszor hiszik el, amit a másik mond? Mennyit kételkednek? Mennyit sajnáltatják magukat, hogy a figyelem középpontjában lehessenek? aki azt mondja, hogy egyszer sem, azt pofán baszom:D

Köszöni a figyelmet:mukY

Érezted már? Érezted már, hogy nem vagy az, akit régen megismertél, mikor még az lehettél, aki vagy. Érezted már, hogy csak halvány emlékképe vagy önmagadnak. Mikor a tükörbe nézvén, csak egy eltorzult alak néz rád vissza. Mikor nem is te vagy az. Mert te nem ilyen voltál. Nem ilyennek szerettek, nem ilyen, mindenki által elfogadott társasági központban jeleskedő személy. Azzá váltál. Egy senkivé. Egy olyan senkivé, aki ha akarná, sem tudna lenni valaki, mert gyáva beismerni a régi önmagát. Azt a valóját, amelyben igazán élhetett a mezőn a kék ég alatt. Nem. Túl gyáva. Érezted már, hogy az ittléted nem tartozik az itteni élethez. Valójában nem tartozik senkihez, és sehova. olyannak képzeled magad, aki valaki. aki szeret. Akit szeretnek. Ezzel leplezed azt az éned aki valójában vagy. Nem vallod be sem magadnak, sem neki, hogy ki is vagy valójában. Nem vagy senki. Mégis. mégis sokkal többnek tartanak mások. Sokkal többnek hiszed magad mint aki valaha is lehetnél. Szabadság e az amely most rabságban tart. Szabadság e az, amely nem is szól semmiről, csak önámításról. Csak pótcselekvés. Fikcióban születő érzelmeid rabul ejtő varázsa lassan megmérgezi a véred. Teljesen átitat a semmi. Teljesen átitat az üresség, amely a te szabadságod. Leülsz egy pillanatra elmélkedni a régi időkön, és észre sem veszed, hogy milyen ellökni önmagad. Mert már teljesen hétköznapi lettél. Nem tudsz írni. nem tudsz olvasni. Nem tudod megérten a filmeket. Teljesen populárissá válsz. Elfelejted a szabadságot, amely a tiéd volt. Titkon hiszed, hogy elrugaszkodsz ettől a valóságtól, de egyre jobban magával ragad. Lassan teljesen elfogy minden emléked a múltról. Törlődnek a régi pillanatok. Lassan törlődik a saját személyiséged is. Mindennap a tükörbe nézel, és minden nap egy másik személy néz vissza rád. Teljesen elfelejtetted, hogy megértsd a miérteket. Teljesen azt hiszed, hogy valós az amit látsz. Szentül hiszed, hogy ez vagy te. Pedig még csak hasonmása sem vagy annak akit régen te megismertél úgy, mint önmagam. Elvesznek az értékrendek, feledésbe merül a lelki valód. Átitat a félelem. Belesüppedsz a meleg szarba, ami megvéd a hidegtől. Másokat kihasználva tudsz csak előre jutni. Nem elégedsz meg azzal, ami megadatott. Teljesen olyanná válsz, amilyenné mások szeretnék, hogy válj. Ilyen életet szerettél volna egy éve? Ilyen életre vágytál két éve? Emlékszel mi volt akkor. Emlékszel, de már az érzést felejtetted el. Azt az érzést, amit akkor éreztél. Azt, aki akkor voltál. Mindenki gondolkozzon, egy kicsit, hogy mennyit változott. Mindenki gondolkozzon, hogy milyen irányba változott. Fejlődött? Lemaradt? Vagy csak stagnál egyhelyben? Persze. Persze, hogy mindenki annyira gyáva, hogy beismerje azt, ami világos. Persze, hogy most általánosítok. A saját példámon kiindulva. Én is rohadtul sokat változtam. Én is nagyon más vagyok, mint egy éve, vagy mint két éve. Csak az a különbség: én még mindig tudok gondolkozni, gondolkozva létezni, és ami a legfontosabb: én nem maradok le a régi énemhez képest. Én a fejlődésre törekszem. Mindent el tudok érni. Ami csak megfordul a fejemben. Nincs lehetetlen. Hiszen, én még élvezem a szabadságot. Szabad vagyok, mégis szeretek. Szabad vagyok, mégis szeretnek. Ez ettől szép. Nincs bilincs. Nincs lánc, ami a földhöz kössön. Marhák között élek.  Félek.

mukY

Ismeritek a valóságot. Tudjátok, hogy kik vagytok ebben a világban. Mindent tudtok magatokról, és elhiszitek azt amit láttok. Én szeretnék valami mást mutatni. Valami olyat amit ti soha nem fogtok elhinni, mert hisztek abban amit láttok. Szeretném, ha a szemeiteket kinyitva tapasztalnátok meg azt ami ott van.

Egy világ születik. Egy olyan ismeretlen világ, amelyben az élet nem létezik. Az élet fogalma elvész. Mint ha nem is lett volna. Mindenki azt mondja, hogy élő. Sokkal inkább holt. Halva születnek az emberek. Egy olyan világban, ahol csak bábokként mozgatott senki lesz belőlük. Állandó nyavalygások törik meg a csendet. Mindenki a szabadságról álmodik. Mindenki szeretne felszabadulni. Mindenki szeretné, érezne a bőrén a felkelő nap sugarait. Ezek csak vágyak. Valójában nem merik megtenni. Valójában, még az ablakot sem merik kinyitni. Mert még véletlenül a kintről beáradó levegőben van valami baktérium. Ilyen világban éltek. Ilyen szabadságról álmodoztok. Ilyen. Ez kell?

Szabadság. A tudatunkban rejlő biokémiai folyamatoknak köszönhetően, csak el hisszük, hogy szabadok vagyunk. Pedig. Nézzétek meg a saját kapcsolataitokat. Nézzétek a tükör másik oldalát. Szerelem e az ami összeköt benneteket, vagy csak a megszokás. A félelem a változástól, nem engedi, hogy a kezét engedd annak akit már ismersz. Nem mersz belevágni valami újba ezért csak siránkozol, és nyavalyogsz, hogy mennyire nem jó.

Körbe-körbe sétálván az utcák poros és hideg levegőjét a tüdőnkbe lélegezve haladunk el egymás mellett. Szemünket napszemüveg takarja, hogy még véletlenül se lehessen megpillantani az emberi természet sötét mélyét. Álmainkban olyan világ elől menekülünk, amely nem is a mi valóságunk. Sokkal inkább egy olyan hely, ahol a saját gondolataink egyesülésének köszönhetően létrejön a saját elménk. Emberek megszemélyesítése formájában a saját képzeletünk hozza létre az általunk vágyott valóságosnak képzelt gondolatmeneteket. Történt, hogy sétálva az utcán, vagy képzelegve a fellegekben sétálva. Emlékeim, mint tüzes kard. Szétszakítják a testem rideg, fagyos érzelmeit. Képzeletemben is magam ellen küzdök. Létrehozok egy olyan világot, amelyből a menekvés szinte lehetetlen. Megcáfolván a valóság mérhetetlen halmazát kiugrok belőle, és csak arra eszmélek, hogy a fejem szétszakad a téli aszfalton. A képzelet, és a valós világ közti különbséget boncolgatván állandó hipotéziseket hozok létre, amelyeket meg lehet kérdőjelezni, de cáfolni nem. Az agyam, illetve a tudatom korlátai közé vagyok én is szorítva. nem hiszek benne. Nem vagyok hajlandó elhinni azt, hogy ami körülöttünk történik, az van. Mert igazán nincs is. Igazán nem is létezik. Lenne egy kérdésem mindenkihez. Mikor történt, hogy olyanon gondolkoztatok, ami szerintetek fölösleges, és nem fog vezetni sehová. Mivel, ebbe belegondolni „nem szabad”. Mert miért akarjam én megcáfolni a valóságos érzelmeket. Miért akarjam én a szerelem, illetve a boldog érzelmek ellen hadjáratot indítani. Nos. Én nem ezek ellen vagyok. Én csak másképpen nézek. Lehet, hogy eddig nem vettem észre, de nem én vagyok a Fehér oldal. Lehet, hogy nem én vagyok a két véglet legyőzhetetlen, jó harcosa. Lehet, hogy én vagyok a fő gonosz. Lehet, hogy én vagyok az, aki egyszer majd világelpusztításon fogja törni a fejét. Amit hozzátennék, hogy már most is ezen agyalok. Nem ide tartozik. A lényeg, hogy miért van az, hogy nem mertek egy kicsit belegondolni abba, hogy ez miért valódi. Ez miért álom. És igazán mi is lehet a kettő között a különbség. Az érintés? Vagy a tudat, hogy most ébren vagyok? Vagy hogy nem úgy kezdtem hozzá, hogy lefeküdtem aludni. Érdekes számomra. Végezzetek el egy saját kísérletet. Próbáljatok meg alvás nélkül élni. Vagy élet nélkül aludni. Nincs meg a kettő egymás nélkül. A harmadik ébrenléti nap után, már annyira sok a kérdőjel a fejünkben, hogy egyszerűen nem tudjuk feldolgozni. Egyszerűen a legfőbb kérdésre nem tudjuk a választ. Miért nem alszunk? És mi értelme ennek az egésznek? Ekkor felülbíráljuk a saját döntésünket, és lefekszünk aludni. Aztán álmunkban folytatódik tovább, amit az ébrenlétünk folyamán elkezdtünk. Egy olyan kapu nyílik meg álmunkban, ami az ébrenlétünk alatt nincs nyitva. És fordítva. És itt a kérdés. Ha az álmunkban, illetve az ébrenlétünk alatt is nyitva lennének azok a kapuk, amik egyébként zárva vannak? Akkor mi lenne? Hogy döntenénk arról, hogy most ébren vagyunk? Vagy most éppen álmodunk. Hogy tudnánk megkülönböztetni. Ez az igazi összeolvadás. Ez a mérhetetlen szabadság. Innentől kezdve nem lenne szükségünk semmire, mert ekkor már minden a miénk lehet. hiszen, azt tudjuk, hogy álmunkban amit szeretnénk azt megkaphatjuk. Mégis. Ez lenne a valóságos illúzió? Ez lenne az a tudatállapot, amire az orvosok azzal felelnek, hogy megbolondult? Hát én szeretném ezt az állapotot elérni. szeretném kinyitni ezeket a kapukat. Én határtalanul akarok gondolkozni. A szavakba, amelyek elhagyják a számat. Azoknak semmilyen jelentőségük nincs, és nem is lesz. Mindannyian egy irányított mechanizmus fontos alkotóelemei vagyunk. Mindig hisszük, hogy saját döntéseket hozunk. Mindig hisszük, hogy mi irányítjuk az életünket. Mégis hiszünk a véletlenben. Ha elrontunk valamit, vagy, ha olyat csinálunk, amit magyarázni kell a véletlent vesszük elő a farzsebünkből. Akkor? Hol van a reláció. Elszakadva ettől a társadalomtól a tudatos szabadság felé tartva. Vagy csak a szimpla őrület felé. Majd ha a diliházban leszek, akkor beszámolok. Feltételezésem: Ha mindannyian egy számítógép által generált programcsoport vagyunk, akik elkezdenek tudatra ébredni (mint én). Akkor Álmunkban jöhet a törlés. Létrehoz a saját tudatunk egy személyt. Vagy egy élőlényt, aki találkozik velünk, és kimond egy szót. ami a saját felejtő kódunk. És az eddig kitalált gondolatainkat törli. Aztán reggel, mikor felébredünk, csak legyintünk. Megint álmodtam valami baromságot. Na szerintem ez a hozzáállás baromság. Én már egy ideje figyelem az álmaimat. Aki nekem azt mondja, hogy az álmainknak semmi jelentősége nincs, azt szerintem pofán baszom. Még mindig nem vagyok hajlandó elhinni, hogy amiben mindannyian részt veszünk, az a valóság. Ez egyszerűen nem lehet az. Csak néhányunknak adatott meg, hogy átlássunk dolgokat. Csak néhány embernek nevezett életforma meri kijelenteni, hogy ez nincs. Napjainkat éljük úgy, hogy azt sem tudjuk mi zajlik körülöttünk. Vagy ha tudjuk, azt nem saját magunktól tudjuk. Valaki, megtanította. Vagy egyszer valami tudományos könyvben olvasta. Elő szedek egy régi kérdést. Vajon az újszülött gyerek is észrevenné, hogy a két lábon való járás a célszerű? Vagy ha nem segítünk neki, akkor örökké négykézláb mászik? Tulajdonképpen minek akarjuk meghatározni azt, hogy te. Vagy, TE. Most éppen ilyen vagy. Már megint. Nos, nem hoztam létre egy könnyű olvasmányt. Szép napot.

Előre szeretném kijelenteni, hogy a politika messzemenőleg távol áll tőlem. A következő írás nem az enyém, de akár én is írhattam volna. Lehet, hogy egyes emberekben felháborodást fog kelteni, de azok gondolkozzanak el egy csöppet. Ez az írás annyira megérintett, hogy úgy látom helyénvalónak, hogy ide is betegyem. Kellemes olvasást. mukY

Ötvenmillió forintot nyert a Somogy megyei Zákány a szociális tárca pályázatán arra, hogy felszámolja a község romatelepét. A tervek szerint öt házat vennének a faluban, ide költöztetnék a zákányi telepen élő négy roma családot. /


*Kedves Bajnai úr! *

Mint átlagos magyar fiatal, szeretném tudatni önnel, hogy nekem is tessék venni egy házat, mert én is rászorulok. Bizony, mert saját erőből csak nagyon sokára lesz saját házam.

Kérem, ne tévessze meg az a dolog, hogy én dolgozom, ezért van jövedelmem. Engem még azon - utólag látva téves - eszmék alapján neveltek, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék. Azonban a fizetésemből nem sokat látok, mert adózás után töredéke sem marad, s az is a megélhetésre elég, hogy házat vegyek belőle, arra nem. Tudom, adott a lehetőség, hogy hitelt vegyek fel, s ötvenéves koromig fizessem a törlesztéseket, de ez egyrészt kockázatos, mert ki garantálja, hogy addig lesz munkám is, illetve miért tenném ezt, mikor másnak a ház ingyen JÁR!?

Kérem, ne tévessze meg az a dolog sem, hogy jelenleg van hol laknom. Szerencsére szüleim megértőek, nem tesznek ki, vagy tudok albérletet bérelni; a probléma ezzel az, hogy így minden pénzem elmegy az albérletre és a számlákra, s nem marad pénzem házat venni. Meg minek is vennék házat, mikor másnak ez ingyen JÁR? (Tudja, most azon elmélkedem, hogy beköltözöm én is egy düledező viskóba, s ott fogok élni oly módon, ahogy a zákányi romatelepen, hátha akkor én is kapok egy ingyen házat...)

Kérem, ne tévessze meg, hogy nincs gyermekem. Egy sem, nemhogy öt-hat. Tudja, engem szüleim úgy neveltek, hogy gyereket csak felelősséggel lehet vállalni, nemcsak úgy szülni a világba, s pláne nem azért, hogy mindenféle támogatást vegyek fel rájuk, a jövőjükkel mit sem törődve. Én azt az igen elavult szemléletet képviselem, hogy akik így tesznek, azok nem emberek, hiszen egy csomó kisgyerek életét teszik tönkre nemtörődömségükkel. Viszont belátom, hogy nincs igazam, hiszen ezen emberek több pénzt kapnak mindenfajta juttatásokból, mint én, aki dolgozik. És bizony sokszor kapnak ingyen házat is, mert nekik az JÁR.

Kérem, ne tévessze meg, hogy nem vagyok cigány (figyelem, most azokról a romákról beszélek, akik élősködő, bűnöző módon élnek, nem a dolgozni, társadalomba beilleszkedni akaró romákról, akiket sajnos ugyanúgy érint a megkülönböztetés!!!!). Habár sokszor szeretnék az lenni, mivel rengeteg előnnyel járna, pláne ha kinyitom a pofám. Verhetném az asztalt az önkormányzatnál segélyért, nem dobnának ki; gyalázhatnám az ügyintéző rég elhunyt édesanyját, nem lenne következménye; sőt, mostanában mintha csak a romaellenes bűncselekményeknél tűznének ki borzasztó vérdíjat, ellenkező esetben nem. Szóval én nem vagyok roma, én egy olyan átlagos magyar fiatal vagyok, akinek nincsenek nagy céljai az életben, de azért ezen célok között szerepel egy saját ház is. Mert a fenti cikk alapján a romáknak JÁR.

Szóval szeretnék ingyen én is egy tízmilliós házat. Azt tetszett ígérni nemrég, hogy hasonló módszerekkel felszámolják a romatelepeket; ilyen alapon én azt szeretném kérni, hogy számolja fel azon nehéz sorsú fiatalok "telepeit" is, akik önerőből képtelenek saját házat venni. Igen, vagyunk egy páran, akiknek sajnos a szülei nem gazdagok, örökölni nem örököltünk, a rokonunk sem tudott benyomni egy jó zsíros BKV-s állásba, illetve nincs képünk ahhoz, hogy lopjunk-csaljunk-hazudjunk, kisembereket csapjunk be. Most tessék mondani, hogy nincsen erre semmilyen terve! Nagyon vártam öntől egy beszédet, melyben kifejti, hogy miként kíván segíteni a dolgozó, igen sok adót fizető fiataloknak, de gondolom erre csak igen zsúfolt programja miatt nem került sor.

Most ne tessék azt mondani, hogy nekem nem jár semmi! Nekem miért nem JÁR, ami más magyar állampolgárnak? Mert én rendesen dolgozom, adót fizetek, s LÁTSZÓLAG meg tudok állni a saját lábamon is? Nézze, kedves Bajnai úr, ez egy nagyon durva diszkrimináció, hogy ön előnyben részesít egy bizonyos csoportot! Ez alkotmányellenes, ellenkezik az EU, az ENSZ és szinte az összes nemzetközi szervezet elveivel! A diszkrimináció csúnya dolog, mely nem fér össze egy XXI. századi demokratikus köztársaság alapelveivel, különösen, ha egyenesen a kormány részéről tapasztaljuk.

Kedves Bajnai úr! Kérem, gondolja át a levelemet, s tegyen az ez irányú diszkrimináció megszüntetése ellen! Amennyiben nem teszi, a választások során a magyar fiatalok le fogják vonni a megfelelő konzekvenciákat, s ezt vegye nyugodtan fenyegetésnek. S mindez igaz a következő kormányra is. Azonban ne feledje, ön is csak addig tud az állam pénzéből ígérgetni, míg én befizetem az adót!

Egy magyar fiatal, akinek nincs lakása, de szeretne, s csípi a szemét, hogy ez másnak csak úgy JÁR.

Őrületbe kergető téboly. Magányos háborúk, amelyekben mi vagyunk a verhetetlen sereg. Mégis. Ott tartunk, ahol tartunk. Nem vagyunk képesek elfogadni azt, ami az üveg másik oldalán van. Nem vagyunk hajlandóak a jelen pillanat varázsát észrevenni. Miért? A válasz egyszerű: mert nem is akarjuk. Ott lapul előttünk, és mi ellökjük, hogy nehogy valami olyat mutasson, vagy olyat lássunk miatta, ami egészen más. Más, mint az, amit eddig láttunk, éreztünk. Nem. Elegem van ebből az idilli önámító tébolyba vezető baromságból, ami körbe vesz bennünket. Nagyon sok helyen megfordultam már ez alatt a rövidke kis szánalmas életem folyamán. Olyan sok mindent kipróbáltam. Nagyon sokszor lett már elegem, és akkor fogtam magam és tovább álltam. Most is ez a helyzet. Most is elegem van. Annyi a különbség, hogy már nem keresek semmit. Most már nincs olyan „hatalom" ami miatt elindulnék. Végre sikerült egy olyan szintre eljutnom, hogy itt az ideje a kiadnom magamból. Egészen sokáig keresgettem a „múzsámat" pedig nem kell messzire menni. Elég, ha kinyitom az ablakot. Elég, ha kinyitom a szemem. Végre sikerült. Megtapasztaltam, hogy milyen is az, hogy nem olyan. Én már tudom, hogy mi vagyok. Én már tudom, hogy mit keresek. Én már képes vagyok arra, amit mindig is szerettem volna. Én Írni akarok. Engem ez tesz boldoggá. Nekem nincs szükségem olyasmi dolgokra, mint nektek. Nekem nem kellenek tárgyak. Nekem nem kell az általatok elfogadott norma. Én egy igazi valóságot hozok létre a saját fejemben. A saját kezemmel. Mert én képes vagyok rá. Mint, ahogy nagyon sok elődöm is képes volt rá. Számomra az írás nem gond. Ismét lélekből. Ismét szívből. Ismét önmagam. Furcsa, amikor az ember saját maga ellen indul a csatába. Minden nap meg teszem. Minden nap. Egy olyan világ, amely csak bennem él. Ahova ti soha nem fogtok bejutni, mert nem vagytok rá érdemesek. Hiába a kutatás. Hiába az áldozat. Már elragadott benneteket a mókuskerék. Éljétek a napjaitokat, úgy ahogy szerintetek jó. Bár szerintem baromság. Eddig tartott a harcom a saját lelkemmel. Nincsenek győztesek, nincsenek vesztesek. Egy valami van. Az író, aki leírja az általa látott valóságot. Soha nem kértem, hogy fogadjátok el azt, amit én mondok. Soha nem kértem, hogy törődjetek bele abba, amit teszek. Soha nem kértem semmit. Most lerántom a leplet. Itt jött el a pillanat, hogy a kalitkátokról lehulljon a lepedő. Az én személyes véleményem következik.

Emberek: A bolygónk által kitalált, illetve megteremtett legnagyobb vicc. Mindenki csak egy algoritmust követ. Nincs másik út. Ezt nevezhetjük sorsnak is, de nem az. Mindenkit egy dolog éltet. A boldogság vágya. Annak az érzésnek az akarása, és kisajátítása. Gyerekkorunkban kapunk belőle egy keveset, és egyre inkább többre vágyunk, mert olyan ez mint a drog. Egyszer kell elkezdeni, és nincs visszaút. A boldogság akarása, illetve az iránti vágyunk ami miatt ilyenekké válunk. A boldogság mindenkinek mást jelent. Valakinek tárgyakat. Egy hűtőt, egy bazi nagy LCD-tvt, vagy hűtőt, és még sorolhatnám. Vannak olyan emberek, akik a boldogságot egy másik személy kihasználásával érik el. Igazából nem is tudnak róla, hogy így történik. Mert ez már olyan mélyen, a tudatunkban van benne, hogy észre sem vesszük, hogy kihasználunk, avagy kihasználtak vagyunk. Van, hogy azt mondjuk, milyen bátrak vagyunk, mert egyik személyről a másikra ugrálva találjuk meg a számunkra ideális változatosságot. És ez micsoda bátorság. Hisszük mi. Mert képesek vagyunk válltani, ha valami nem jó. Érdekes. Aztán mikor egy kicsit idősebbek leszünk, ezekre visszaemlékezve jön a magyarázat: még fiatal voltam, mindent ki kell próbálni. Na, ez akkora baromság, mint egy ház. Miért kéne kipróbálni mindent? Én nem próbáltam még fejbe lőni magam. Pedig biztosan sikerülne. Szóval próbáljunk ki mindent. Milyen lehet a másik oldal. Hajrá barmok, mennyetek a fény felé. A boldogság, és a békénk hajszolása közben észre sem vesszük, hogy mennyire egyedül maradunk. Azt hisszük, hogy megmagyarázhatatlan érzelmek kavarognak bennünk, aztán paff. Minden kitisztul, és szinte megvilágosodunk. Nincs itt senki. Nem is ezt kerestem. Nem is ő az, akibe annak idején bele szerettem. Aztán ismételten jönnek a kifogások: megváltoztunk, mert változnak az idők. Változunk mi is. Aztán jöhet a válás, gyerekek elhagyása stb.. Azt persze senki nem veszi észre, hogy mennyire nem tart sehol. Egyik helyről a másikra ugrálva, szembesülünk önmagunk valóságának hitt téveszméjén. Pedig. Nem a másiktól kell, illetve kéne elvárnunk akármilyen boldogságot is. Volt időm átgondolni, és arra jutottam, hogy mindenkit a „kell" szócska öl meg. Tegyétek fel magatoknak a kérdést, hogy napjában hányszor mondjátok ezt ki? Ezt „kell" azt „kell". Szerintem nem kell. Nem kell semmi olyat, amit nem akarunk megtenni. Nincs olyan ember ezen a földön, aki nekem azt mondja, hogy ne reggelizzek. Nincs olyan ember ezen a földön, aki nekem azt mondja, hogy „írj, mert neked írnod kell".. Hát nagyon nem kell. Nagyon nem muszáj. A boldogságotok keresése közben elkezdtek öregedni. Egyre tapasztaltabbak lesztek. És egyre megfontoltabbak. Egyre nehezebb a közeletekbe férkőzni, mert egy szellő is lebonthatja az idilli kártyavárat. Az én kártyaváram maga a tapasztalás. Nem félek, ha összedől, mert tudom, hogy kell megint felépíteni. A gyenge lapokat ki kell hagyni belőle. Még erősebb betont kell keverni, és egyre jobban fogom tudni, hogy mit is kell majd csinálnom, ha megint összedőlne. Számomra, ha összeborul a rendszer, akkor nem esek kétségbe. Nem futok fejjel a falnak. Ezt már egyszer megtettem, de köszönöm nem kérek belőle többet. Nem védem a váram, mert nincs kitől. Ti. Ti nem vagytok senkik. Ti nem lennétek képesek ledönteni az én váram. Akkor, miért kéne féltenem. Most már olyan lapok alkotják ezt, amit ti nem vagytok képesek összedönteni. Elegen vagytok ahhoz, hogy ezt a földet elpusztítsátok. Nagyon sokan vagytok, és ezt meg is fogjátok tenni. akarva akaratlanul. A legnagyobb vicc, hogy végig azt fogjátok hinni, hogy egy nemes cél vezérel. ami nem más, mint a saját boldogságotok. Ezt persze nem fogjátok megérteni, hiszen benne vagytok egy olyan masszában, ami fölé nem láttok. Nem emelkedtek ki. Csak úszkáltok benne. Most nyugodtan bólogathattok, hogy nem így van. Aki ezt teszi, az itt hagyja abba az olvasást, és soha ne jöjjön vissza. El kell, hogy áruljam. Én csak egy emberről vagyok hajlandó tudomást venni. A többi csupán a massza alkotórésze. Nem. Nincs nekem különösebb bajom senkivel. Csupán azt furcsállom, hogy egyhelyben rohangásztok, mint a mérgezett egér. Pontosan olyanok vagytok. Az is tudja, hogy mindjárt kipurcan, mert olyat evett ami nem tesz jót neki. Mégsem tudja, hogy mit csináljon. Ezért futkos körbe-körbe. Nincs hozzá elég tapasztalata, hogy egy gyomormosást hajtson végre. Nem is csodálom. Mindegy is. Aztán borul a terv. Borul a vár, és nem tudjuk, hogy mit kell csinálni. Ezért fejvesztve futunk azokhoz az emberekhez, akik valószínű, hogy tudják. Teszem fel a kérdést. Miért nem oldjuk meg magunktól? A válasz: Mert sokkal egyszerűbb, és kényelmesebb. Mintsem saját magunktól jöjjünk rá, a picinyke agyunk használatával. Nem is fontos. Közben még mindig a jó szándék vezérel bennünket. Közben még mindig mosolygunk a járókelőkre. A céltudatos életvitel. Napról napra egyre jobban észreveszem, hogy mennyire igaz az a mondat, ami elhangzik Smith ügynök szájából, mikor Morpheust vallatja. És mi végig azt képzeljük, hogy milyen boldogok vagyunk, mikor beülünk a kedvenc csatornánk elé, és megpillantjuk a kedvenc kocsi reklámunkat.  

mukY

Itt és, most.

Kik vagytok ti? Minek képzelitek magatokat. Emberek sorsa felől szeretnétek dönteni? Hát az én sorsomba képzeljétek bele magatokat. Ti mikor, és, hogyan oldottátok volna meg a túlélést. Sehogy. Már rég az utcán hemperegnétek a saját szarotokban. Rá kellett döbbennem, hogy jelen pillanatban még nem született meg az a személy, aki képes lenne felül múlni az én cselekedeteimet. Nincs olyan személy, akinek azt mondanám, hogy csak te, és más senki. Azt hiszem, hogy fenemód lenézek mindenkit. Azt hiszem, hogy nem tartozok senkinek beszámolóval. Azt hiszem, hogy elegem van a tetves nyavalygásotokból. Azt hiszem, hogy felemelem a kezem, és a tollammal elpusztítom a világom. Eddig rám írták a szerepeket. Eddig rajtam volt a döntés súlya, hogy mikor merre haladjak tovább. Eddig volt, hogy mások irányítottak. Ennek itt vége. Elegem van. Meg fogom a tollam, és leírom a saját sorsom. Addig nem fogok beszámolni senkinek, akit nem tartok alkalmasnak arra, hogy egy kicsit is kiemelkedne. Nem fog érdekelni, hogy ki? Nem fog érdekelni. Egy valami fog éltetni csak. A saját fejlődésem, és ha ezzel valaki nem tud lépést tartani, azt le fogom hagyni. Nem fogom bosszantani magam mások szerencsétlenségei miatt. Egy csatát kezdeményezek, amelyet csakis én nyerhetek meg. Eddig is tudtam, hogy mit csinálok. Eddig is biztos voltam a saját döntéseimben. Mindent úgy formáltam, ahogy az nekem tetszett. Hát akkor ezek után miért cselekednék másképpen. annyi lesz a különbség, hogy nem fogok beragadni. Az igaz, hogy minden alkalmat ki fogok használni arra, hogy összeszedjem az információt a következő lépcsőfokhoz. Amit most kell tennem: Befejezni ezeket a szarokat. A szarok alatt a blogot értem. Néha néha majd felteszek valamit, hogy lehessen csámcsogni rajta, de ennyi. Még nagyobb. Sőt sokkal nagyobb figyelmet fogok fordítani arra, hogy megértsem ezt a szánalmas életformát. Illetve, bebizonyítom a saját gyengeségeiteket, és szembe állítalak vele titeket. Milyen is egy ember, lecsupaszítva. Lélek nélkül. Vagy nevezzük akárminek. Tudatnak, vagy aki akarja hívja isteni adománynak. Folytatom a keresését annak a személynek, akitől tudok tanulni. Aztán tanulok tőle. Nekem az életet ne egy könyvből tanítsák. Én ennél szabadabb vagyok. Nekem szükségem van arra, hogy fejlődjek. Érzem, hogy napról napra kezdek deintelligensedni. Minél többet töltök olyan emberek között, akik nem valók semmire, annál jobban érzem, hogy mennyi időt vesztegetek baromságokra. Most úgy lehet látni, hogy elegem lett akárkiből is. Pedig éppen ellenkezőleg. Nem lett elegem, csak szimplán maga a gondolat irritál, hogy nem látok olyat, amit még nem láttam, vagy nem hallottam. Huszonegy éves létemre felülemelkedek rajtatok, és leszarom, akármitek is van. Bizonyítékot nem kérek. Szimplán egy dolog érdekel ezután: tanulni. Nem könyvekből, mint ahogy azt ti is teszitek. Arra én is képes vagyok. Sőt arra még ti is képesek vagytok. Én úgy fogok tanulni, ahogy ti azt el sem tudjátok képzelni, mert be vagytok zárva egy kicsike ketrecbe, amiből nem láttok ki. Csakis azért nem, mert nem is akarjátok feladni a kényelmet. Az igazi intellektualitást nem lehet időben, vagy súlyban mérni. Akkor válik világossá mindenki számára, hogy ki is valójában, ha egy nála intelligensebb emberrel kerül vitába. Én erre vágyok mindig. Elő is szokott fordulni. Szerintem ekkor lehet igazán tanulni, mert itt és most derül ki, hogy ki-kicsoda valójában. Én nem vallom magam okosnak, vagy bölcsnek, vagy tudja a fene, hogy minek. Én csak látok. Nem pedig nézek. Furcsa lenne a látásmódom. Lehetséges, hogy furcsa, de miért az. Mert olyan dolgokról beszélek, amikhez nincs hozzászokva a szemetek, és a fületek. Egoisták lennének ezek a megnyilvánulásaim? És? Legalább képes vagyok észrevenni, hogy mennyire nem vagytok sehol sem. A kivételek, mindig erősítik a szabályt. Nem fogom összehasonlítani a képességeinket, de az egyszer biztos, hogy most kibaszott magasra feltettem a lécet. És ezen a vonalon nem jöhet át olyan, aki csak hátráltatja a fejlődésem. Ezek után sem leszek én központú, mint ahogy eddig sem voltam az. Ezek után sem leszek mocskos, vagy szemét az emberekkel. Csak most jutottam el egy olyan szintre, hogy felmérjem a saját akaratomat. Mivel nekem nagyon elegem van ebből a semmilyen állapotból. Én tenni fogok ez ellen. Eddig se érdekelt a pénz, hát ezek után sem fog. Nektek viszont kívánok sok sikert a média világában. Kívánok sok sikert a felemelkedéshez. Remélem, hogy nektek fog sikerülni az, ami nagyon sok embernek nem. Érzelmek nélkül élni lehetetlen, de felülbírálható. Elég racionálisan gondolkozni, és máris gonosszá válsz, mint ahogy én is. Ha eddig jobb kézzel törölted ki a segged, hát próbáld ki ballal is. Emelkedjetek felül nem csak önnön magatokon, hanem mindenki máson. Ne foglalkozzatok semmi mással, csak a saját utatokkal. Szerelem, csak egy semmiség. Akkor lehet egy szerelem szerelem, ha mind a két fél tud a másiknak újat mutatni. Nem a sex-re gondolok, hanem a fejlődésre. Ha az egyik sokkal le van maradva a másikhoz, akkor mi értelme van annak, hogy visszarántsa. Önfeláldozás? Baromság. Én többet áldoztam fel magam szerelemből, mint kellett volna. Mit értem el vele. Hát még több tapasztalatot. Hiszen erről szól minden. A tapasztalásról. Én mindenkinek azt mondom. Ha azt hiszi, hogy szerelmes, értékelje át, hogy ő melyik lépcsőfokon áll, és a párja melyiken. Aztán, ha nagy a különbség, akkor szarni bele. hiszen úgyis olyan sok ember van ezen a világon. Az én személyes véleményem, ma fogalmazódott meg bennem igazán. Mivel ma értettem meg. Az, az ember, aki a múltban él, soha nem fog előre haladni. Én megálltam egy régi helyen, és csak bután néztem. Közben jöttek a képek a múltból. Szinte mindent elfelejtettem, amiért én valójában oda mentem. Ennek nem látván értelmét, fogtam magam, és haza jöttem.

Esti jó tanácsok:

-Ne nézz TV-t.

-Ne olvass újságot

-Ne higgy a médiának.

-Ne élj a múltban, és szard le a jövőt.

-Álmodj szépeket.

mukY

Történetünk kezdetét veszi egy kis Magyar városban.

Egyszer volt, hol nem volt. Nem ez egy nagyon megszokott kezdés. Szóval hanyagolom a megszokott dolgokat. Történetünk egyszerűen megkezdődik. Nem. Ez sem jó. Itt kezdődik, és itt is ér véget. Hidegben tapogatózok, és nem találok semmit. Milyen véletlen. Talán, ha kinyitnám a szemem, akkor sokkal többet látnék. Hát meg is teszem. Egy romos kis lakásban ébredek. Hideg az ágy, ami magában tart. A kezemmel újabb mozdulatot végzek. Most nem magamhoz, hanem a takarómhoz nyúlok, és magamra húzom, hogy még jobban alatta lehessek. Fázom. Egészen a fejemre húzom. És mit ad a jószerencse. Ki lóg a lábam. Utálom, ha kilóg a lábam a takaró alól. Az ostoba emberek csak simán felhúznák a lábukat, de nekem egészen más jutott az eszembe. A fejem alatt lévő pulóverrel kiegészítem a takaró hosszát. Ha valaki fentről nézné, akkor tutira idiótának nézne. Pedig elég egy kicsit bele gondolni a történéssorozatba. Szeretek hanyatt feküdni, de csak abban az esetben ha valaki magához ölel. Ebben az esetben most nincs aki magához öleljen, és a teste melegével hálálja meg a takaróm melegét. Szóval nekem csak a takaróm maradt. És hason fekve csak úgy kényelmes, ha az egyik lábam felhúzom, a másikat pedig addig nyújtom, ameddig csak tudom, és a termetemnek köszönhetően nem igazán tudom teljesen kinyújtani. Sajnos. Tehát két megoldás létezik. Az egyik, hogy hosszabb takarót veszek. Az ötlet, már a veszek szónál megbukik, mivel csóró vagyok. Tehát marad a második, vagy a harmadik megoldás. Remélem figyeltetek, az elején még csak két megoldás volt, de miközben haladok a gondolatmenettel, úgy születnek a megoldások. Szóval a második egy női életforma beszerzése. Na, de honnan? a piacon ugyebár nem lehet ilyet kapni. A teszkó sem bővelkedik az effajta kínálatból. Majd amint lesz egy értelmes ötletem, akkor ez lesz az első megoldás. Még nem ez a nyerő ötlet. Előszedem a régi hálózsákom. Na, ha abból kilóg a lábam, akkor megcsókolom a földet Etiópiában. Nem is lóg ki belőle. Sajnos ez a terv is bukik, mivel a hálózsák meg nem ad elég mozgásteret. Sőt, a fejemet sem tudom betakarni. Tehát marad a bevált megoldás. Elő a pulóver, és a takaróra tenni. Na már nem is fázok.

Bezzeg lélekben, még mindig üres vagyok. Mások boldogságával szoktam megtölteni magam, de mikor már mindenből elegem van, akkor már az sem segít. Ma voltam sétálni a városban (teszkó) és folyamatosan azt éreztem, hogy én nem tartozom ide. Nem a teszkóba, hanem egyáltalán ebbe a létformába. A kedvem persze látható volt az arcomon is. Illetve a beszédemen is. Közömbös, csendes. Bár lehet, hogy általában is így beszélek, csak most nagyon feltűnt. Aztán minél jobban észrevettem annál jobban kezdtem erre összpontosítani. Érdekes, hogy a kérdő mondatokat is kilehet úgy fejezni, hogy nincs is benne kérdő hangejtés. Sokszor elgondolkozok ezen a semlegességen. Most pedig tökéletesre akarom fejleszteni. Én majd a tekintetemmel fogok érzéseket közölni. Sokkal többet ki tudok vele fejezni, mint egy akármilyen szavammal. Minek mondjam, hogy teljesen elepedek érted, ha meglátlak. Mikor elég egy olyan tekintet ami mindent elárul. Persze, csak ha megérdemli az az illető. Persze arra ismételten rá döbbentem, hogy mennyire nem szeretem az emberek jelenlétét körülöttem. Furcsa, de érzem néhány ember kisugárzását. Pontosabban minden ember kisugárzását meg tudom érezni. Na ezt most nem tudom megmagyarázni. Bár nem is akarom igazán.

Most először csinálok olyat, hogy a személyes „füzetemből" (másoknak napló) bemásolok egy fejezetet.:

Csütörtöki fényáradat. 2009.05.19 (visszaemlékezés)

„Ismét a kávézóból írok. Nézve a tömeg, hömpölygő sétáját. Furcsa éjszakán vagyok túl, de azt hiszem, jó irányban haladok a felé, hogy befogadjam az embereket. Minél többet vagyok köztük, annál inkább látom azt, hogy mennyire egyformák. Semmi különbség nincs egyik és másik között. Mindenki csak jön-megy. Az öltözéken van csupán különbség. Külsőleg fel lehet mérni azt, hogy kinek milyenek a szándékai. Bár ez is csak egy nézőpont. Nem igazán lehet különbséget tenni „jó" és „rossz" emberek között. Ha csak a szándékait nem vesszük figyelembe. Ezt pedig a külső megjelenés alapján nem igazán lehet meghatározni. A lányok.. Hát igen, a lányok. A lányok csodaszépek. Ezt köszönhetik a mentalitásuknak, vagy akármiféle idilli vágynak. Szép akar lenni, hogy tetsszen ennek, vagy annak. Vagy csak saját magának. Én is pont ilyen vagyok, csak nem mások tetszését szeretném elnyerni, hanem sokkal inkább a saját lelki megfelelésem a cél Előbb utóbb tudom, hogy jó lesz minden. Mert mindig nem lehet a szenvedésben élni. A béke fogalma, mindenkinél mást jelent. Én csak egy olyan életet szeretnék, ahol nem kell félnem. Azt a világot pedig csakis én tudom kialakítani. Nem várhatom másoktól, hogy béke legyen ebben a világban, addig, amíg nincs meg a saját békém, és nyugalmam. Bűnben élünk, élek minden nap. De mind hiába a törekvés, hiába minden remény! De ilyen faj vagyunk a remény éltet bennünket. Reményekkel nyitjuk ki a szemünket reggelente, mikor kinyitjuk a szemünket. A felkelő napban, amely beragyogja a szobánkat. Reménykedünk a szerelemben, amely végig kísérheti az életünket. Nem igazán szeretem az oktalan időtöltést, de most mégis nagyon élvezem. Sokkal jobban örülnék, ha lenne valaki, aki beköltözik az életembe. Igazából céltalan bolyongás az életünk. Megszületünk, felnövünk, meghalunk. Ez ilyen egyszerű. Csak vannak akik túlbonyolítják. Mint én is. Igazából, nem is tudom, hogy mire várok. Talán így próbálok felkészülni a halálomra. Várom, és kíváncsisággal tölt el maga a gondolat, hogy mit fogok érezni, mit fogok tapasztalni. Vagy csak simán elér, onnan meg vége és kész. Érdekes. Hozzá szokunk egyfajta életvitelhez, amit nem igazán szeretnénk elengedni. Nem szeretnénk elengedni azt a „jót". Én nagyon szívesen csinálnám azt amit most. Csak ülök, és nézem az emberek jövését-menését. Aztán csak elmélkedek. Utána meg csak várok. Miért?! Hát ezt nem tudom.

Csónakázó tó: Béke, és a nyugalom sziget. Itt lehet békésen írni. Nincs aki zavarjon. Csak pár ember van körülöttem, de ők nem jelentenek zavart, hiszen Szerelmesek. Most jöttem ré, hogy Péntek van. Tehát a cím az nem is lesz jó. Mégis inkább maradok a csütörtöknél, mert akkor később lesz vége ennek a hétnek. Furcsa, de eddig ez volt az életem legjobb, és legszebb hete. Nem tudom. Talán annak köszönhetem, hogy kezdek megnyílni az emberek felé. Lassan, de biztosan sikerre fogok találni. De az igazi Ihlet, az hiányzik az életemből. Törekszek, és kitartóan keresek. De még nem jött, vagy csak nem veszem észre. Beszélhetnék, vagyis írhatnék akármiről mert az emberek olyanok, hogy manapság már nem veszik kezükbe a papírt, melyre tintával van írva. Vicces, hogy emberek kijönnek csakis azért, hogy üljenek, vagy sétáljanak a kínos csendben. Megérteném, ha a boldogságot, vagy a nyugalmat látnám az arcukon. DE nem ez van. Inkább a gondterhelt frusztráció.. Akkor meg minek? Csak, hogy megmutassák az őket körülvevő társadalomnak, hogy ők is milyen békés, és milyen természetszerető emberek. Vagy csak a hétköznapi rohanástól szeretnének elválni. Ez a jobbik eset, de az, hogy látszatból kijönnek ide sétálni és ezzel beszennyezik a sziget békéjét, na ezek az emberek egyszerűen undorítóak.. Csak, hogy a puszta létükkel beszennyezzék ezt a nyugodt, csendes Bolygót. Én nem vagyok senki. Én csak egy ember vagyok, aki szeretne nyugodtan, békében élni. Ennek nincs értelme. Ennek nincs. De ha minden hetem olyan lenne, mint ez akkor nagyon örülnék ennek az illúzív világnak. Csak írom az üresebbnél üresebb szavakat. De legalább érzem, hogy élek. Érzem, hogy ez tesz boldoggá. Töprengenék a halálon, vagy a helyes életvitelen, de úgysem teszem:D Egy srác, és két lány. Röhej. Mosolyra fakaszt az effajta viselkedési forma. Szerintem lehet, hogy a lányok simán vakok. Bár, lehet, hogy csak simán idióták. Nem tudom. Érdekes. Eddig nem tudtam, hogy ki is vagyok. Talán meg is van, hogy miről írjak. Talán arról kéne írnom, hogy a magamfajta „különc" srác, hogyan illeszkedjen be a társadalomba. A pillanat valósága az igazi. Ez az ami megmutatja az igazi valónkat. Nem hiszek a mennyországban. Én a félelemben hiszek. Hiszek a valóságos valóságban, mely elsodor, és magával ragad. Boldogság nyomora, félelem valósága. Ironikus bele kergetni magam. „

Na ez ennyi. Ennyi a Csütörtöki élmény, ami eredetileg pénteken történt. Egy igazi semmilyen nap, egy füzetből. Köszönöm a figyelmet.

mukY